A tablet lapon feküdt az éjjeliszekrényen, képernyője fekete és mozdulatlan, mint egy befagyott tó. A lány aludt. A szoba visszafojtotta a lélegzetét.
Aztán — egy villanás.
Fény siklott végig az üvegen, mint füst, ami ajtó alatt kúszik be. Alak formálódott. Árnyék. Valami, aminek nem volt ott a helye, átsuhant a felszínen, mint a köd. Megállt, lebegve az alvó lány felett, és figyelt.
Aztán, hangtalanul, visszasüllyedt a készülékbe.
A képernyő elsötétült. A lány nem ébredt fel. De a levegő a szobában megváltozott. A csend már nem békére hasonlított, hanem visszafojtott lélegzetre.
Liza imádta a játékát.
Amióta az eszét tudta, szerette — ami nyolcéves korban gyakorlatilag egy örökkévalóság. Minden nap iskola után begöndörödött a kanapén, tablet a térdén, és eltűnt egy másik világban.
Kastélyokat épített, amik a felhőket súrolták — igazi kastélyokat, tornyokkal, amikre szinte felmászhatott, és lobogókkal, amik csattogtak a szélben, amit szinte érzett az arcán. Sárkányokat győzött le, pikkelyeik olvadt aranyként ragyogtak, bömbölésük megrázta a kezében a tabletet. Barátságot kötött egy varázslóval, akinek a szakálla csillagfényből volt szőve, és amikor beszélt, a hangja úgy szólt, mint a téli szél a fenyőfák között.
A lovagját Sir Gallantnak hívták. Ezüst sisak. Kard, ami árnyékokat vág. Amikor mellette lovagolt, szinte hallotta a patakopogást. Együtt királyságokat mentettek meg, kincseket fedeztek fel, és viharokban repültek egy griff hátán, aminek a tollai villámillatúak és esőszagúak voltak.
Liza ismerte az összes ösvényt, minden titkos ajtót és minden rejtett barlangot. A játék az övé volt. Minden sarka. Minden története. Minden csillaga az égen a varázsló tornya felett.
Ezért, amikor azon a hétköznapi keddi reggelen felébredt, alig várta, hogy visszatérjen.
Még reggeli előtt megragadta a tabletet az éjjeliszekrényről — az óra és a régi konzervdoboz mellől, aminek madzag lógott az aljából. Ruby-val készítették évekkel ezelőtt, alvós bulin: telefon a hálószobák között, amikor még hitt abban, hogy a hang eljut oda, ahová a test nem. A képernyő kéken izzott a szoba félhomályában. Az ujja megtalálta a játék ikonját — a pajzsot a keresztezett kardokkal — és rákoppintott.
Betöltési képernyő. Várt, izgatottan pattogva az ágyon.
A játék megnyílt.
És valami nem stimmelt.
A lovagja eltűnt. A helyén egy hercegnő állt, akit Liza soha nem látott. A ruhája színt váltott — lilából zöldbe, zöldből aranyba —, mint az olaj a vízen. A haja túl hosszú volt, a válla alatt omlott le és a kő udvar kövén terült szét. A szemei halványan izzottak, mint parázs üveg mögött. Liza kastélyának udvarán állt, pontosan ott, ahol Sir Gallantnak kellett volna lennie.
Mosolygott.
Nem barátságos mosoly volt.
Liza bámult. A hüvelykujja a képernyő felett lebegett. Egy pillanatra azt hitte, véletlenül rossz játékot nyitott meg. De nem — a kastély az övé volt. A varázsló ott állt a kapunál. A griff körözte a tornyot. Minden a helyén volt.
Kivéve a lovagját.
Kivéve ezt a hercegnőt, akinek nem lett volna szabad itt lennie.
Liza rákoppintott a képernyőre. Semmi nem történt. Újra koppintott, erősebben. A hercegnő félrebillentette a fejét, mintha olyasmit hallana, amit Liza nem hallott. A mosolya nem változott.
„Az nem az én karakterem” — suttogta Liza. A hangja kicsinek hangzott a csendes szobában.
Bezárta a játékot és újra megnyitotta. Az ujjai most gyorsabban mozogtak, a szíve egy kicsit hevesebben vert. A betöltési képernyő megjelent. A zene elindult — az erdő és a kastély és a viharban repülő griff ismerős dallama.
A hercegnő még mindig ott volt.
De a világ megváltozott. Az ég zúzódások színű volt. A fű szürke. A kastélyfalak befelé dőltek, mintha belefáradtak volna az állásba. Még a varázsló is rosszul nézett ki — csillagfény szakálla hamuszínűre fakult.
Liza újraindította a tabletet. Végigvárta a leállítási képernyőt, számolva a másodperceket. Megnyomta a bekapcsológombot. A logó megjelent. A kezdőképernyő betöltődött. Még egyszer megnyitotta a játékot.
A hercegnő még mindig ott volt.